Megérkezni Nagykovácsiba - Mátyus Vendel - interjú

Nemrégiben egy kibővített egyesületi ülésen a helyi identitásról beszélgettünk és megragadott ez a vélemény. Valóban így van ez? Hogyan segíthetnénk ezt a megérkezést mi, „megérkezettek”. Főként az online térben a közösséget érintő kérdéseknél, problémafelvetésnél, a vélemények ütköztetésénél gyakran kerül elő az “őslakos” és a “betelepülő” ellentét. Tény, hogy az utóbbi években, évtizedekben megsokszorozódott Nagykovácsi lakossága. A régebbi lakosoknak el kell tűrni az újakat, az újaknak alkalmazkodni kell a helyi szokásokhoz.

Vajon honnan és kitől ismerhetik meg ezeket? Az együttélést sok írott és jó pár íratlan szabály alkotja. Gyakran az írott szabályok betartása is nehézkes: kétségbe vonják, életszerűtlenségét hangoztatják. Az íratlan szabályok pedig örök vita tárgyai: kérdés az is, hogy ki, hogyan, és mit értelmez helyi szokásnak. Ideális lenne persze, ha a jó értelemben vett lokálpatrióta hozzáállás a beköltözéssel együtt létrejönne,

Ha természetes lenne a másik ember iránti figyelem és tisztelet a türelmetlenség és ítélkezés helyett.

Erről aztán eszembe jutott, hogy bár sokan vannak, akik itt születtek, de szinte az összes lakónak a felmenője egyszer megérkezett Nagykovácsiba. Érdekes és tanulságos lehet a régebben érkezetteket megkérdezni, hogy annak idején hogyan élték ők ezt meg, hogyan sikerült gyökeret ereszteni és leélni itt egy életet.

Azt talán mindannyian tudjuk, hogy a II. Világháború után a sváb lakosság szinte teljes egészét kitelepítették és új lakók érkeztek. Ennek az időszaknak még élnek köztünk tanúi. Mátyus Vendel (Vendi bácsi) 1947-ben érkezett családjával Andódról, a mai Szlovákia területéről egy magyar faluból.

Hogyan és mikor került Nagykovácsiba?

Mi 1947 decemberben érkeztünk a Felvidékről, akkor 11 éves voltam. A Benes dekrétum következményeként Morvaországból kitelepítették a svábokat, így ott szinte nem maradt munkaerő, a döntéshozók a szegényebb magyar családokat akarták odatelepíteni. Mi a családunkkal 3 hónapig bujkáltunk emiatt, míg végül sikerült menlevelet kapnunk és 5 felvidéki családdal együtt Nagykovácsiban telepedtünk le.

Ekkor már voltak itt felvidéki magyarok (Érsekújvárról, Ipolyságról, Andódról, 20 család), mi is ismeretség révén érkeztünk.

Milyen volt ideérkezni, milyen fogadtatásban részesültek?

Amikor mi jöttünk 1947-ben, akkor már egy éve itt éltek a Besenyőtelekről érkezettek. Ők is nehézsorsú emberek voltak, főként olyanok, akik napszámosként dolgoztak korábban, ezért nem rendelkeztek önálló gazdálkodási tapasztalattal. Nehéz volt a kezdet mindenkinek.

Nagykovácsiban akkor is 2-3 héttel később kezdődött a tavasz, így ki kellett tapasztalni, mivel érdemes itt próbálkozni. Voltak persze ellentétek, nem volt könnyű összecsiszolódni a különböző népeknek. A szegénység volt a legnagyobb úr.

1947-ben kb. 1200 fő lakott itt. Mi a mostani Dózsa György utcába költöztünk. Probszt Lipót nevű fiú lett a legjobb barátom. Ő egy sváb fiú volt. Öt sváb család maradhatott csak itt, akik a bányában dolgoztak. Fent laktak a Séta utcában. A fő utcai házakat főként a besenyőtelkiek foglalták el.

Volt ellentét a svábok, a felvidékiek és besenyőtelkiek között? Előfordult, vissza- visszatérően, ez természetes. Még verekedések is voltak, de ‘56 után lecsendesedett a falu.

Lassan elmúlnak a sértődések, fájdalmak. A történelem csúnya dolog, mert meg kell élni és mindenkinek másképp sikerül, máshogy emlékszik vissza. Közben meg együtt kell élni, egy faluban, egy közösségben.

Ezekben az időkben milyen volt felnőni a faluban?

Ide jártam általános iskolába, sok barátra leltem. Akkor már állt az új általános iskola, jó tanáraink voltak. Ismertük egymást mindannyian.  Később mezőgazdasági középiskolába jártam Hódmezővásárhelyre, ahol kollégista voltam. Akkoriban olyan szegények voltunk, hogy amikor hazajöttem alig tudtam mit enni. A kollégiumban kaptunk rendesen ételt, egy nap többször is, ha mást nem, zsíroskenyeret. Itthon sokszor az sem volt. A kollégiumi díjat úgy tudtam befizetni, hogy elmentem ott a környéken egy nap (10 órát) kapálni, abból megvolta pénz és sokszor még enni is kaptam a parasztoktól, szalonnát és kenyeret. Később a szüleim megigényelték a Kolozsvár utcai telket, így tudtak ott építkezni, és gazdálkodni.

Amikor mindenki megtalálta a helyét és letelepedtek, milyen volt a közösségi élet?

A közösségi élet főként az 50-es évek második felétől lendült fel. Volt boksz, kézilabda és röplabda egyesület is. A művelődési házban minden hétvégén bált rendeztünk, élőzenével. Ott összejött a falu népe és akkoriban hét kocsma is volt, amely elsősorban azért volt jó, mert ott tudtak egymással a munka után beszélgetni az emberek.

6 évig a helyi KISZ vezetője voltam. Sok mindent szerveztünk együtt, támogatták az ifjúsági sportot. A pártházban (ma Zeneiskola és ‘56-os emlékház) voltak a boxmeccsek, hívtuk a vendégcsapatokat, voltt nagy izgalom. A sportcsapatokkal mentünk mecscsekre idegenbe, ha nem volt elég pénz utazásra, összedobtuk, segítettük egymást.

A Kolozsvár téren a régi kultúrház – melyet a 2000-es években bontottak le és adták el a helyét lakótelkeknek – volt a közösségi élet és szórakozás igazi helyszíne. Volt benne egy presszó is és hetente bálokat rendeztünk, melyen a határőrség zenekara adta az élőzenét. 200 ember mindig összejött, az aszszonyok körben ültek, a fiatalabbak táncoltak, mindenki jól érezte magát.

Mit hiányol legjobban, ami jellemző volt a falusi életre és most nincs?

Nincs a faluban egy jó pletyka …

Nincsenek meg a helyek, ahol összegyűlnének az emberek és rendszeresen beszélgetnének. Megszűntek a kocsmák, ami van, annak a nyitvatartása állandóan változik nemigen van hova menni.

Mit tanácsolna a mostani fiataloknak? ...a friss, vagy nem olyan régi beköltözőknek, akik nem csak a házukban szeretnék otthonosan érezni magukat, de a faluban is?

Ismerjék meg a szomszédaikat! Évtizedek óta itt lakom, és szinte mindenki kicserélődött az utcában. Mára már alig ismerem a körülöttem élőket. Beköltöznek, de nem mutatkoznak be. Hozzám is csak egy új szomszéd jött át.  Így hogyan beszélgessünk?

Az utcában lakók látogassák meg egymást, ismerkedjenek meg! Segítsenek az ügyes bajos dolgok megoldásában! Persze más világot élünk. Régen szegények voltak az emberek és egymásra, egymás segítségére voltak utalva. Úgy vélem, a jómód eléggé elidegeníti az embereket.

az interjút Bakó Judit készítette