Rubin Eszter - Interjú

Ha valaki kérdezné tőlem, ki jut eszembe akkor, ha azt hallom, írás és főzés, nekem Te és Dragomán neve ugrana be.

Amivel az én szememben ’leelőzöd’ az utóbbi sokunk nagy kedvencét, az az, hogy te olyan fotókat is készítesz az ételeidről, hogy azok önmagukban kész művészi kompozíciók. Sőt! Dragomán ugyan csodálatosan írja le a receptjeit, de sokszor nagyon hosszan, elkalandozva. Mire végigolvasom, halálosan élvezem ugyan, de elmegy a főzésre szánt idő is. A te receptjeid rövidek, igaz, sokszor szokatlan összetevőkkel, de mégsem bonyolultak. És mindig nagyon egészségesek! Tudom, ez nem véletlen. A könyveid pedig… hát, abba nem is mennék bele, mert különben nem hagylak szóhoz jutni a veled készült riportban.

Szóval, az első kérdésem: ki is vagy te, Rubin Eszter?

Elsősorban író, másodsorban gasztronómus vagyok. De ez sokszor nem válik ketté, mivel az írásaimban gyakran megjelenik a gasztrokulturális örökség ezerféle szimbólumot hordozó szépirodalmi interpretációja. A Barhesz című első regényemben a szereplőim rengeteget főznek, esznek, tálalnak, felhalmoznak, befőznek, táplálnak, etetnek. Mindez a történetszövés szerves része, és amellett, hogy egyfajta hedonizmus megjelenítése, a szorongásnak, és bizonyos traumáknak is kompenzálása és feloldása. 

Próbálkoztál-e más művészeti tevékenységekkel, festéssel, versírással, zenével stb.?

A társadalomtudományi diploma után művészeti iskolát végeztem, és sokáig enteriőrtervezőként dolgoztam. A kreativitás gyerekkorom óta elkísért, és persze próbálkoztam festéssel is, de csak a magam szórakoztatására, mert azt könnyen beláttam, hogy az ezirányú tehetségem nem ér tovább az alkalmazott művészet, tehát a lakberendezési látványtervek határain. Számomra a kiteljesedést sokkal inkább a főzésben rejlő kreativitás, mint egyfajta művészet hozta el, és végül az írás. A klasszikus zene nagyon közel áll a szívemhez, de sosem próbálkoztam hangszerrel, még
zeneértőnek sem nevezném magam, pusztán zeneszerető embernek. A pandémia előtt gyakran rendeztünk házikoncerteket a nagykovácsi otthonunkban, és bízom benne, hogy még újra eljöhet az az idő, amikor megint lesz rá biztonságos lehetőség.

Igen, volt szerencsém nekem is eljutni hozzátok két alkalommal is koncertre. Varázslatos volt! Néhányszor voltunk együtt a Tandem Könyvklubban is, és azokból a beszélgetésekből is kiderült rólad néhány dolog. Nem csupán az olvasottságod, ami messze átlag feletti. Nekem meggyőződésem, hogy a családunktól kapott háttér erősen befolyásolja az életünket, meghatározza azt, hogy mire visszük az életben. Tudom, hogy a lányod is nagyon kreatív, tehetséges művész, illetve úgy tudom, a szüleid legkevésbé sem voltak művészek. Mesélnél valamit a családodról? Miből jött nálad a te személyes alkotóvágyad, kreativitásod, beleértve az írást, fotózást, főzést?

A lányom valóban hihetetlenül tehetséges, nagyon büszke vagyok rá, és csodálom az egészen egyedi látásmódját. Formatervezőként végzett a MOME-n, azután design kutatással foglalkozott. Most Barcelonában mesterszakos hallgató, Európában egyedüliként elnyerte a FabLab ösztöndíját Design for Emergent Future szakon, amit én még értelmezni is alig tudok.:)

Az édesapám mérnök volt, Svájcban, a CERN, ősrobbanást modellező, Nagy Hadronütköztetőjében dolgozott, az anyukám bíró volt. Mindkettejükben óriási kreativitás lakozott, édesanyám gyerekkoromban bútorokat újított fel, egyedi ruhákat varrt, pulóvereket kötött, az ismerős gyerekeknek textil képeskönyveket készített. Volt egy saját tervezésű, Iparművészeti Alap által zsűrizett falvédője is, ami kedves darabja volt az én gyerekszobámnak is. A szüleim mindketten remekül, élvezettel és szeretettel főztek. Tehát volt honnan örökölnöm az alkotókedvet.

Mivel egy véletlen folytán ismertük már korábban egymást, nagyon érdekeltek a könyveid, ezért megjelenésük után azonnal elolvastam mindegyik regényedet. Le sem tudtam tenni őket. Bátor témák, izgalmas közegben játszódik valamennyi, nagyon mai történetek, persze úgy, hogy mindben ott van a múlt is, továbbá sok interjúban magad is elmondtad, hogy nagyon személyesek. Mit mondanál róluk te most, néhány mondatban? Melyik miről szól?

Első két szépirodalmi kötetem szövegét gazdagon átszövi a gasztronómia, vagy még inkább a gasztrománia. A többrétegű történeteknél azonban ez csak a fedő történet.

A Barheszt személyes tragédiáról, a kisfiam elvesztéséről kezdtem írni, végül más lett, és több. Zsidó családregény, amely nem csak a halálról és a gyászról szól, sokkal inkább az életről, annak minden szépségével, ambivalenciájával és fájdalmával együtt.

Árnyékkert című kötetem mágikus realista családregénybe ágyazva mutat be egy bántalmazó kapcsolatot, amely nem fizikai erőszakban, hanem tökélyre fejlesztett manipulációs technikákban, és mindent lebíró birtoklási vágyban nyilvánul meg. A bántalmazott fél - a közbeszédben megszokottól eltérően - a pár férfi tagja, a mérgező kapcsolat természetéből fakadóan, fokról fokra veszíti el valóságérzékelését.

Az Árnyékkert az elátkozott ábrándok temetője, ahonnan múltunk nyughatatlan kísértetei, rossz döntéseink következményei kelnek útra a fák közt, és elindulnak gyötörni bennünket, akár egy delíriumos álomban. Minek szenved, aki nem bírja című, legutóbbi regényem azt a tapasztalást járja körül, amely azt mutatja, mintha mindannyiunk közös élménye lenne a kívülállás. 

A fordulatos történet középpontjában a családon belül, generációkon átívelő generalizált szorongás változatos megnyilvánulási formái állnak. Soha meg nem valósuló álmok kergetése, melyek kapuja egy napon megnyílik előttünk, de lehet, hogy már nincs erőnk belépni. Menekülés az élet elől a betegségbe, a lelki defektusok menedékébe, végül a karanténba, ahol igazoltan el lehet rejtőzni a világ elől. A regény szokatlan fénytörésben vizsgálja felül a nyugati ember nézőpontját, amely egyik fő identitásképző forrásnak a saját traumáinkkal való azonosulást tekinti.

Lehet-e kérdezni a további terveidről? Egyáltalán, mitől függ az, hogy milyen könyv lesz a következő? Mennyire más élmény megírni egy regényt és egy ’Rubin Eszteres’ szakácskönyvet? Mert lássuk be, ezek nem szokványos szakácskönyvek.

Ebben az évben, az első kötetem megjelenésének tizedik évfordulójára tervezem, hogy megjelenjen az irodalmi szakácskönyvem, amit lehet receptekkel és képekkel komplettírozott novelláskötetnek is tekinteni. Ez összefogja és egységessé teszi a kétfelé ágazó tevékenységeimet, úgyhogy nagyon fontos számomra, és nagy szeretettel írom most ezt a könyvet.

A regényírás nagyon kemény és hosszadalmas, évekig tartó folyamat, amelybe az ember teljesen beletemetkezik, és a végén totálisan benne él a történetben, így válik igazán hitelessé a szöveg. Egy-egy történet nagyon sokáig dolgozik bennem, még jóval a kézirat leadása után is, majd a megjelenéskor szintén új életet kezd élni, és az olvasók értelmezése által új jelentést is kap.

Tehát nagyon más munkafolyamat, mint egy szakácskönyv megírása, ami időben belátható, és nagyon egzakt tevékenység, napról napra, megtervezetten le kell főzni bizonyos számú ételt. Mivel én mindent egyedül csinálok, tehát én főzök, én vagyok a food stylist és a fotós is, úgyhogy ez egyben elég kemény fizikai munka is. Természetesen ez a fajta alkotási folyamat a receptfejlesztéssel együtt, szintén teljes embert és nagyon fókuszált figyelmet kíván.

Végül, ha pár szóban mesélnél arról, hogy kerültél Nagykovácsiba, milyen itt élni számodra?

A 2. kerületben nőttem fel, de sosem szerettem a várost, már kamaszkoromban elvágyódtam. Végül 10 évvel ezelőtt érett meg a helyzet arra, hogy kiköltözzünk. Nagyon boldog vagyok, hogy 2012 óta nagykovácsi lakos lehetek. Minden nap teszek egy nagy sétát a kutyámmal a környező erdőkben, és mivel itthon dolgozom, ha tehetem, sosem megyek be Budapestre.

Köszönöm Eszter az interjút! Biztos vagyok benne, hogy sokan várjuk izgalommal az újabb könyvedet, illetve azt is, hogy milyen recepttel lepsz majd meg minket magazinunk mostani számában!

Koskovics Éva